Bråddjup szó szerint „mélységet” vagy „szakadékot” jelent. Ez egy erős és drámai szó, amit nem hallani minden nap a dalokban.
A dalban a „Där slutar vår värld i ett bråddjup” (Ott ér véget a világunk egy mélységben) sorban használják, ami egy metaforikus képet fest a végzetről és a bizonytalanságról. Ez a költői használat teszi igazán emlékezetessé a szót.
A dal egy szürkületi stockholmi jelenettel indul: az ég feketéből ezüstön át vörös aranyba vált, miközben a nyár végi eső Karlberg fölött esik. Stockholm itt „végállomásként és célként” jelenik meg, a beszélő pedig a Fridhemsplan felé tartó hídon halad, és azt mondja: „Förlåt för allt jag aldrig sa” [Bocsáss meg mindenért, amit soha nem mondtam ki]. A város egyszerre ismerős és szorongató: minden elhasználtnak, szűknek és nyugtalanítónak érződik. A dal egyik legerősebb ötlete az, hogy „En sak i taget, allt har sin plats” [Egyszerre csak egy dolgot, mindennek megvan a helye], majd hosszú sorokban sorolja az élet ellentétes időszakait: építés és rombolás, sírás és nevetés, gyász és tánc, hallgatás és beszéd, szeretet és gyűlölet. Ez nem kényelmes vigasz, inkább egy kemény szabály: mindennek eljön a maga ideje.
Közben a hangulat hirtelen filmszerű és kissé túlzó lesz. Egy alapjáraton álló limuzin mellett „det ljuva livet” [az édes élet] várakozik, a „döda stjärnor” [halott csillagok] pedig gyémántként szikráznak. A beszélő a legjobb barátjához fordul, ahhoz, akit a legjobban szeret a Földön, mégis azt mondja: „lost in space” [elveszve az űrben]. Ez az űr hatalmas, a gyémántok szépek, de távoliak. A közeli, személyes vallomások és a nagy, kozmikus képek egymás mellé kerülnek, miközben a két ember ragaszkodik ahhoz, hogy „Vi har vår tid” [Megvan a mi időnk]. A dal így az elszalasztott szavakról, az egymást eltaláló mondatokról és arról beszél, hogy két embernek talán még van közös ideje, akkor is, ha minden más éppen szétesik.