Było, Minęło Lyrics in Hungarian by Sanah
Egidą a "égis" szó instrumentális esete, ami 'pajzsot', 'védelmet' vagy 'oltalmat' jelent. Ez egy kevésbé gyakori, de nagyon kifejező szó, ami a klasszikus mitológiából ered, ahol Zeusz pajzsára utalt.
A dalban a "Byliśmy pod boską egidą" (Isteni oltalom alatt voltunk) sor egy elmúlt, boldog időszakra utal, amikor a szerelmesek úgy érezték, mintha valamilyen magasabb erő védelmezte volna őket. Ez a szó mélységet és egyfajta sorsszerűséget ad a visszaemlékezésnek.
Ebben a dalban Sanah azt a furcsa, későn jött felismerést énekli meg, amikor rájössz: valakivel lehetett volna köztetek valami szép, de ő soha nem lépett. Újra és újra visszatér a sor, hogy „Nigdy nie dałeś znać, nie powiedziałeś słowa [Soha nem adtál jelet, egy szót sem szóltál]”, és ez az egész szám érzelmi magja. A lány fejben már látja, milyen lehetett volna: „Mogłeś tu obok być i czule mnie całować [Itt lehettél volna mellettem, és gyengéden csókolhattál volna]”, de ez csak feltételes mód, sosem történt meg. Ami most marad, az a kimondatlan fájdalom: „To, na co dziś mnie stać, to krzyk i płacz, o którym nigdy nie dam znać [Amire ma képes vagyok, az a sikoly és a sírás, amiről soha nem adok hírt]” – vagyis belül szét van esve, de kifelé erről senki nem fog tudni.
Közben a világ megy tovább, csak ők ketten nem lettek pár. Tele van a szöveg fura, kicsit vicces, kicsit szürreális képekkel: „Śnieg spadł w lipcu, nie w grudniu [Júliusban esett a hó, nem decemberben]”, „Północny mróz jest na południu [Az északi fagy délen van]” – mintha minden a feje tetejére állt volna. A hétköznapi apróságok is máshogy érződnek: „Kawa smakuje inaczej [A kávé máshogy ízlik]”, neki más lett a frizurája, neki meg már „Mój głos to alt, już nie sopran [A hangom alt, már nem szoprán]”, vagyis megváltoztak, felnőttek, és „I ciebie też już nie spotkam [Téged sem foglak már viszontlátni]”. Van egy nosztalgikus rész is a közös emlékekről: „Byliśmy pod boską egidą [Isteni oltalom alatt voltunk]”, „Tam splotły się nasze ręce [Ott fonódtak össze a kezeink]” Varsóban, a Szirén-szobornál. Ma viszont már csak a folyó fut tovább és a film megy újra: „Dziś Wisła biegiem dalej płynie [Ma a Visztula tovább folyik]”, „Titanic znów leci w kinie [A Titanic megint megy a moziban]”. A nap „w zastępstwie za twoje usta [a te ajkaid helyettesítésére]” simogatja őt, ami egyszerre cukin vicces és szomorú: a természet próbál kárpótolni, de az a csók, amit sosem kapott meg, már tényleg „było, minęło” – volt, elmúlt.
